A vasárnapi boltbezárás csak a probléma tünete. Nincs jobboldali Krisztus, és nincs magyar feltámadás.
Kénytelen vagyok vállalni a kockázatot, hogy ezzel az írással
ismét kiverek bizonyos biztosítékokat, sőt, néhányan gyűlölni fogtok,
feleim. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez nem zavar. Azt hiszem, mégis
szólnom kell, mégpedig a kereszténység védelmében. S ha hívőként szólnod
kell a kereszténység védelmében, akkor a hallgatás bűn – Krisztus
megtagadása. Semmilyen kockázattól nem tartok jobban, mint ettől. A
keresztény hit védelme pedig – ha aktuális, tehát érvényes akar lenni –
szükségképp hatalomkritika is. Miért? Mert a kereszténységet jelenleg
leginkább a „keresztény hatalom” veszélyezteti.
Mire (volna) jó a kereszténység?
A sokat és méltán szidott vasárnapi boltbezárás nem a probléma maga,
hanem a probléma tünete. A probléma – amiről árulás lenne hallgatni –
az, hogy a hatalom az elmúlt években a kereszténységet kurzussá,
rendszerré, politikai ideológiává, hovatovább pártállássá fokozta le, és
ezzel iszonyatos lelki pusztítást végzett. Krisztust ez a hatalom nem
tekinti és nem is mutatja másnak, mint egy meglehetősen csapongó (most
érjük be egy ilyen eufémikus szerkezettel) kormányzás megszentelőjének,
az evangéliumot pedig – nincs enyhébb kifejezés – meghamisítja, mikor
törvényt akar belőle fabrikálni.
Akinek a kereszténység nem fontos, az nem fog ezeken az állításokon
fennakadni. Pedig lehetne fontos, mindannyiunknak, a nem-hívőknek is.
Mert a kereszténység szíve az evangélium, az Isten szeretetéről szóló
„jó hír”, aminek a befogadása nyomán társadalmilag (ha tetszik,
politikailag) is rendkívül hasznos változások indulhatnak el. Úgy mondom
ezt, hogy tisztában vagyok a történelmi ellenérvek erejével. Tudom
továbbá, hogy súlyos érvek szólnak a kereszténység, mint doktrína
igazságtartalma ellen, de megjegyzem, hogy mellette is – ebbe a vitába
itt és most nem mennék bele. Épp hogy nem a vallási struktúrák, nem a
hatalommal bíró és önmagát kompromittáló egyház, sőt, nem is csupán a
tételes doktrínák Krisztusára hivatkozom. Csak azt mondom, hogy aki a
Biblia Krisztusát, az igazi Krisztust felismeri és a szívébe zárja,
annak az élete megváltozik. Egyre lehetetlenebbé válik számára a mások
felett való ítélkezés és gyűlölködés, a hideg elfordulás a szükséget
szenvedőktől; a hazugság, a lopás, a hűtlenség, egyáltalán: az önzés
mindenféle formája.
Van a kereszténységen kívül is egy általános megegyezés arról, hogy a
hazugság, az önzés, az ítélkezés, a hűtlenség, a gyűlölet rossz dolgok,
míg az őszinteség, a nagylelkűség, a hűség, a szeretet jók. És
hiányoznak, nagyon – talán egyre jobban – a társadalmunkból. Mivel nem
vagyok soviniszta, nyugodtan lehet jönni egyéb receptekkel, szívből
örülök neki; de most, a húsvét közelében, csöndesen azt állítom, hogy az
igazi evangélium elfogadása által egy ember, egy család, vagy bármiféle
közösség életében megindulhat a változás, melynek során ezek az értékek
meg fognak jelenni.
Az evangélium lefokozása, meghamisítása viszont az ellenkező irányba
hat. Gyorsan és félelmetesen. És ezt látjuk. Korábban jobbára a hatalom
volt csak rossz; most már rossz az ország is. Nem, szó sincs arról, hogy
bármely előző rezsim keresztényibb lett volna. A jelenlegi viszont
annak állítja magát, Isten nevét veszi a szájára úton-útfélen,
püspökökkel szentelteti föl a stadionjait, a saját teológiája szerint
hoz mindenkire érvényes döntéseket – és mindezzel sokkal többet árt az
evangéliumnak, mint bármelyik elődje a rendszerváltozás óta.
A kurzus-Krisztus elutasítása
A dolog egyszerű: az embereknek nem kell fideszes vagy kádéenpés
Krisztus. Nyilván emeszpés, jobbikos, satöbbis sem. Kurzus-Krisztusokra
senki nem kíváncsi. Nem kell az az evangélium, ami arról szól, hogy
melyek az előírt családmodellek, és melyek a megvetendők. Nem kell a
szeretetre hivatkozó gyűlölet. Nem kell olyan isten, aki egy
hazugságokkal átszőtt, végletekig korrumpált közigazgatást áldásában
részesít. Nem kell, már nagyon régóta nem kell pénzéhes papok és ájtatos
tartüffök istene. És – elnézést ateista, agnosztikus és mindenféle
barátaimtól – amikor az emberek azt mondják: nem kell az isten, akkor
azt biztosan nem az Istenre mondják. Mert Isten mindenkinek kell. Arra a
valóban „gyalázatosra” mondják, évszázadok óta, a hazug bálványra, amit
a rendi, politikai, vagyis hamis kereszténység igaziként mutogat.
Nem akarok igazságtalan, félreérthető vagy egyoldalú lenni. Nem
mondtam, nem is mondanám, hogy a papok rosszak. Vagy hogy egy politikus
hite ne lehetne őszinte. Azt sem állítom, hogy ne lehetne keresztényi
módon politizálni. Hogyne lehetne. Nem mondtam, soha nem mondanám, hogy a
jelenlegi kurzus képviselői és hívei közt nincsenek, vagy nem lehetnek
Krisztust követni vágyó, vagy egyszerűen csak jóravaló emberek. Nem az
egyes emberekről, hanem a nagy képről, a rendszer profiljáról beszélek.
És szomorúan, de azt állítom, hogy ez összességében evangélium-ellenes,
sőt, ördögi és antikrisztusi profil. Szeretném, ha ezt elsőként azok
ismernék föl, akik most e rendszer működtetőiként vagy híveiként
egzisztálnak. Akik hiába kiáltják, hogy „engedd szabadon!”, amíg abba a
tömegbe vész a hangjuk, amely „feszítsd meg!”-et üvölt. Őszintén szólva:
féltem és szeretem őket, még ha ez nagyképűen hangzik is. De még jobban
féltem azokat a kereső embereket, akik elől politikai bálványok
takarják el az igazi Krisztust.
A szabadság tökéletes törvénye
A vasárnapi boltbezárásról most csak annyit, hogy az effajta
kereszténykedő tilalom teológiailag teljesen tartalmatlan. Az, hogy
bezárnak egy bizonyos négyzetméterszám feletti boltokat, olyan
nonszensz, hogy nincs az a furmányos exegézis, mellyel igazolható lenne.
Nem létezik olyan parancs, hogy „hetednapon ne vásárolj nagyáruházban,
csak a benzinkúton és a Nemzeti Dohányboltban, mert én vagyok az ÚR.”
Maga a hetednapi munkatilalom is egy olyan tétel a Héber Bibliában, ami
Izrael népére (és csak rá!) vonatkozik; a kereszténységben, törvényi
előírásként, semmi értelme. A főbb keresztény teológiák megegyeznek
ugyan a vasárnap formális istentiszteletre való elkülönítésében (a
vasárnap a feltámadás napja a keresztény hagyomány szerint), de ez
semmiféle tilalmat vagy törvényt nem jelent. (A szombat megszentelésére
vonatkozó parancsolat – a negyedik a tízből – az Újszövetségben lelki és
általános értelmet nyer, az üdvösség előképévé válik vö. pl. Zsid 4,
3.). És, amennyiben az egyház belső rendje elkülöníti az istentisztelet
napját (hozzátéve, hogy minden nap, az egész emberi élet
istentisztelet), ez kifejezetten az egyház tagjaira, és nem a „kívül
valókra” vonatkozik.
Az igazi kereszténység, amelynek a szíve az evangélium, nem ilyen.
Nem ismer külső kényszert a lelki dolgokban. Az igazi evangéliumi hitben
semmi sem tilos, és semmi sem kötelező. „Mindent szabad nekem, csak
nem minden használ” mondja Pál (1Korinthus 6, 12.) A kereszténység a
szabadság vallása, nem a szolgaságé. Jézus neve azt jelenti, hogy „Isten
a szabadító”. A legszigorúbb apostol, Jakab nevezi az evangéliumot „a
szabadság tökéletes törvényének” (Jak 1, 25.) Nem lehet kötelező
imádkozni, nem lehet kötelező templomba menni, nem lehet kötelező
megtérni. Mert a szeretet előírhatatlan. Megkövetelhetetlen. És az
evangéliumi hitben az ember örül az Isten szeretetének, próbálja
viszonozni, és ezért tesz mindent; amit nem szeretetből tesz, hanem
mondjuk félelemből vagy érdekből, az mind hamis és értéktelen.
Jaj, már szinte hallom: „hohó, akkor ez valamiféle liberális
vallásosság akar lenni? Mindent szabad? De hát ez nem is a szabadság,
hanem a szabadosság jelszava! Talán a bűn is szabad ebben a nagy
szabadságban?!” És azt válaszolom rá, hogy a kereszténység nem
liberális, és bizony nem is konzervatív, mert nem fér bele ezekbe a
modernista ideológiai ketrecekbe. És arra, hogy vétkezni szabad-e, az a
válaszom hívőként, hogy igen. Szabad. De nem muszáj. Ez a belső
szabadság az igazi kereszténység legnagyobb ajándéka. Ezt megtapasztalva
szenvedélybetegek gyógyulnak meg, tönkrement kapcsolatok, széteső
családok jönnek rendbe. Amikor az ember szabaddá válik arra, hogy ne
lopjon és ne hazudjon, akár politikusként, akár magánemberként, amikor
már nem a gyarlóságai irányítják az életét, hanem – bukdácsolva bár –
képes Krisztus nyomába lépni és szeretettel szolgálni másokat, az az
igazi szabadság, amiről beszélek. Nemcsak hiszem, hanem látom és
tapasztalom.
Milyen szép lenne ezt látni a mai magyar közéletben is!
Kedves barátaim, nincs „nemzeti” „jobboldali”, vagy éppen
„szocialista” Krisztus. Nincs, nem volt és soha nem lesz „magyar
feltámadás” – Istennek legyen hála. Viszont szívből örülök, hogy egy
világi-liberális lap hasábjain elmondhatom: az igazi Megváltót ne ott
keressétek, ahová a nagy hatalmú vallási-politikai vezetők mutogatnak.
Ott nincs. Sokkal közelebb van. Egész közel. És tökéletesen szabaddá
tudja tenni az életünket, kívül-belül, most és mindörökké, még ha ezer
KDNP potyog is az égből.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése